Nem mindennapi élményben lehet részünk, ha megnézzük Art Melody és kísérőzenekara, a Zaka Zaka koncertjét. Art Melody eleve egy Burkina Fasóból származó rapper, ezenkívül pedig farmer. Mármint nem nadrág, hanem földművelő. És mivel a zenéjével hamarabb szerzett magának hírnevet, mint hogy szülei nyomdokait követve farmerkedni kezdett volna, a nyugat-afrikai államban szerzett ismertségét többek közt arra is használja, hogy felhívja honfitársai és nemzetközi hallgatói figyelmét a klímaváltozás valós veszélyeire, amit a földmunka során nap, mint nap tapasztal, tehát nem az újságban olvassa.

Zenéje egyéni elegye az afro-soulnak, a folk- és világzenének, a reggae-nek és az amerikai hip-hopnak, amit az őt ihlető legendás rapperekkel és rapcsapatokkal – Busta Rhymes, Mobb Deep, Wu-Tang Clan – ellentétben franciául ad elő, hiszen az Burkina Faso hivatalos nyelve, de emellett két másik helyi nyelven (moré és dioula) is énekel. És ha ez nem lenne elég, 2020-as Gomdé című dala egy akkora blues szám, hogy képtelenség megunni, pláne a klipjében szereplő gitárost látva, aki annyira laza, hogy attól még BB King is darabokra esne (már ha élne, Isten nyugosztalja a mestert).

Art Melodyt tíz éve kíséri a színpadon a Zaka Zaka zenekar (Mama*J – ének, afrikai ütősök; Numa Lakroch' – dob, sampler, ének; Oncle Fil – hangmérnök), és velük együtt már tényleg olyan lesz az egész, mintha egy modern, afrikai beavatási szertartáson vennénk részt.

Awkward Family Portraits – mely zenekar kínos családi fotókról vette a nevét –, még csak pár éve alakult, 2019-ben jelentette meg első nagylemezét Everything We’ve Done Up Until Now Except What We’ve Done Since címmel, de már így is felfigyelt rájuk a sajtó és a közönség, és egyre nagyobb fesztiválok fellépői Skóciától, Anglián és Hollandián át Spanyolországig. Nem biztos, hogy mi örülnénk annak, ha a zenekarunkat „elragadóan bájosnak” titulálnák, de tényleg elbűvölően ártatlan, zeneileg pedig magával ragadó az, amit ez a glasgow-i együttes csinál. Zenéjükben számtalan elemet ötvöznek – 50-es évek rock ‘n’ roll, rockabilly, country, gypsy jazz, lounge music, és a többi, és teszik ezt olyan kiváló érzékkel, hogy a végeredmény nem nosztalgikus múltba révedés, mert megfelelő helyekre biggyesztik ki az idézőjeleket, öniróniával és humorral töltik meg a produkciót, ami így tényleg ellenállhatatlan lesz, főleg szabadtéren, nyáron egy fesztiválon. Nyugodtan tegyetek egy próbát, hogy nektek sikerül-e a táncnak ellenállni, amikor az Awkward Family Portraits játszik.

Ben Poole, akiről maga Jeff Beck nyilatkozta azt, hogy „k@rvára bámulatos!”, kezd a világ legnagyobb blues gitárosaihoz felnőni. 2019-ben az amerikai Guitar World Magazine olyan nevek mellett nominálta őt a világ legjobb blues gitárosa kategóriában, mint például Eric Clapton, John Mayer, Buddy Guy, Robert Cray vagy Joe Bonamassa. Ben Poole-t a világ más vezető blues magazinjai és zenészei is nagy lelkesedéssel méltatják (pl. Gary Moore, John Mayall, Beth Hart, Kenny Wayne Shepherd, Walter Trout, Richie Kotzen).16 évesen kezdett zenélni, és tényleg úgy gitározik, mintha az lenne a világ legkönnyebb és legtermészetesebb dolga. Saját, érzelmes, kellemes, főként a szerelemről szóló dalai mellett természetesen feldolgozásokat is játszik, többek közt Jimi Hendrix Hey Joe-ját, de azt például úgy, hogy ha azt megnézzük, azonnal szaladunk Veszprémbe idén is. Ugyanis tavaly szólóban már részt vett a fesztiválon, most viszont triójával érkezik.

A Daiana Lou egy egészen különleges és zavarba ejtően eklektikus pedigrével rendelkező multiinstrumentalista olasz rockduó, amit egy Daiana nevű hölgy és egy Luca nevű úriember alkot. 2014-ben kezdtek el együtt zenélni, és alapvetően utcazenészként definiálják magukat, ugyanakkor 2016-ban jelentkeztek az olasz X-Faktorba, ami miatt azt képzelhetnénk, hogy mindjárt meg is tagadták szociálisan érzékeny művészetüket, ehhez képest Daiana úgy adta elő ott Sia Chandelier című számát, hogy az embert végig a hideg rázza tőle, Sia valószínűleg a csilláron lógva nézte végig, a zsűri és a közönség pedig sikoltva, könnyes szemmel tapsolta meg őket állva, mire Daiana is elsírta magát, majd e sorok írója is. Elképesztő, hogy mennyi érzelem és energia van ebben a kis lányban. Az olasz közönség a verseny után a nonkomformizmus és a lázadás szimbólumaként ünnepelte a duót, akik egyébként (ezt igazolva) Berlinben élnek 2015 óta, és ott készítik lázadó, nonkomformista, emberi, életigenlő és érzelmektől túlcsorduló dalaikat. (Nézzétek csak meg például a YouTube-on Dancing on Fire; Mama, I’m Going to Die vagy Jungle/Bella Ciao című számaikat, és máris látjátok, miről beszélünk.) És ha még ez nem lenne elég a róluk kialakult kaotikus képből, 2022 januárjában megjelent a Netflixen egy 4 Meta című film (ami a világranglistán negyedik volt), aminek teljes soundtracjkét a Daiana Lou szerezte. És ezzel együtt is csak az a kitétel ugrik be róluk, amit egy klasszikus progresszív house számban hallgattunk a 2000-es évek elején a Trancesetters Roaches című számában, hogy: „Underground will live forever baby, we’re just like roaches, we never die, always livin’”, vagyis: „az underground örökké fog élni, olyanok vagyunk, mint a csótányok, sose halunk meg, örökké élünk!”

A ’92-ben Glasgow-ban született Daniel Docherty visszatérő vendége országunknak, és nagy rajongója Budapestnek. Olyannyira, hogy 2017-ben, amikor a Szigeten játszott, Hold me című számához ott készített videóklipet, ami gyakorlatilag elmenne egy országimázs, illetve hát fővárosimázs filmnek is. Az értelmes-érzelmes, akusztikus gitáron előadott folkpopban utazó Daniel is utcazenészként kezdte, és hiába fedezték fel (a jó nevű amszterdami [PIAS] kiadó), hiába játszik „rendes koncerteket” is, ha megérkezik egy új városba, szeret mindig utcazenélni is a fellépése mellett. „Számomra az utcai zenélés a legkomfortosabb és legélvezetesebb dolog. Így tudok dalokat írni, és mindjárt ki is tudom próbálni a publikum előtt. Nagyon szeretem azt, hogy ilyen szabadon, ilyen spontán alkothatok” – mondja Daniel, aki érzékeny művész, és csupa szív srác. Számos dala született már az utcán szerzett élményeiből, tapasztalataiból. The Holy Fire című EP-jén van például egy szám, a Garden in the Snow, amit az ihletett, hogy egyszer odament hozzá egy hölgy, és megköszönte neki, hogy eljátszotta Eric Clapton Tears in Heaven című számát, mert az volt az egyik kedvenc közös daluk az akkor nemrégiben elhunyt férjével, és ebből némi vigaszt meríthetett aznap. Ilyen bensőséges történetekre számíthatunk Daniel Dochertytől Veszprémben is.

A Berlinből származó, ma Kölnben élő Danny nem sokat teketóriázott a pályaválasztással: 12 éves korában kezdett utacazenélni egy gitáron, amit édesapjától kapott három héttel korábban, aztán 17 évesen klubokban és bárokban lépett fel, azóta pedig a ma 29 éves srác több mint 800 szólókoncertet tud maga mögött, amit olyan városokban adott elő, mint New York, Tel Aviv, Amszterdam vagy Róma. Zenéjét „angol street pop”-ként definiálja, amit mindjárt könnyebben megértünk, ha meghallgatjuk új, Believe című kislemezét. Danny érzelmes hangszerelése, kicsit szomorkás hangja, saját tapasztalatból merített ihlete, kérdései és hite azokban rezonálhat, akik nem vadállatként élik az életüket, hanem érzékeny, gondolkodó, útkereső fiatalként. Danny 2020-ban a lezárások alatt országos szóló arénaturnéra indult, és üres arénák előtt, live streamen játszott, hogy az emberek el ne felejtsék, milyen fontos a zene és a művészet, de Kölnben ötven erkély-koncertet is adott, amiről számos tévétársaság is beszámolt. 2021-ben megjelentetett nyolc új dalt és hozzá videóklipeket, ma pedig, hogy végre újra lehetséges, ismét élőben lép fel. Életfilozófiája egyszerű: „éld a saját álmodat”, az ő egyik álma pedig nem más, mint fellépni Amerikában a Superbowlon. Addig pedig, amíg ez teljesül, megnézhetjük őt Veszprémben.

Az ember újra és újra meglepődik, amikor laza németekkel találkozik, márpedig ez a három német srác legalább annyira laza, mint a Fun Lovin’ Criminals, akik – azoknak, akik nem ismerik –: igen lazák. Ha már a Fun Lovin’ Criminalst citáltuk ide, az ő zenéjük a Dis M-énél szexibb, elegánsabb és dekadensebb, a Dis M tagjaiból viszont mintha áradna a velük született jókedv, ártatlanság és testvériség. Akusztikus hangszereken játszanak kedvesen popos, néha hip-hopos, néha ilyen érdekesen funky folk rockos dalokat, de mindegy is, hogy próbáljuk meg körülírni, a lényeg, hogy teljesen egyedi és megkapó, amit csinálnak, és jó lesz rájuk a júliusi éjszakában felszabadultan táncolni, és egy időre elfelejteni a gondjainkat – meg a szomszédét is.

Ferris & Sylvester egy brit énekes-dalszerző páros, akik dinamikus, meleg tónusú, a hatvanas éveket is idéző blues rockot játszanak, valahol Jack White és a First Aid Kit zenéjének találkozásánál. A páros London egyik menő blues kocsmájában, a Spiritual Barban találkozott egymással először, és 2018-ban jelentette meg első EP-jét Made In Streatham címmel, amit dél-londoni lakásukban vettek fel és készítettek el. Fellépéseiknek és olyan dalaiknak köszönhetően, mint pl. a Golden, a Sickness, a London’s Blues vagy a Superhuman Ferris & Sylvester egyre népszerűbb Európában és Amerikiában is, ahol például az SXSW fesztiválon olyan előadók társaságban léptek színpadra, mint Robert Plant, George Ezra vagy Eric Clapton. 2020-as EP-jük, az I Should Be On A Train’ bekerült a BBC „az év legjobb lemezei” listájára, a duó pedig azóta megjelentette debütáló albumát is, Superhuman címmel. Érdemes a koncertjük előtt meghallgatni, hogy felkészülten érkezzünk a helyszínre.

„Hé, srácok, hallottam egy tök jó számot, szerintem hívjuk meg Igit! Ja, nem, Igitet! Vagy Igit-t! Igitt, vagy nem tudom, hogy kell mondani, de hívjuk meg őt!” – valami ilyesmi hangozhatott el a Veszprémi Utcazene Fesztivál szervezőirodájában egy megbeszélésen, amikor valamelyik kolléga felfedezte a fura nevű francia művészt, aki egyébként 15 évesen kezdett el zenélni, a család számítógépén komponálgatott – vélhetőleg apuci legnagyobb örömére. Aztán 20 évesen Kanadába költözött, ahol különböző zenei világból érkező művészekkel zenélt, és itt kezdett el kialakulni az a rá jellemző zenei világ, amit folkból, bluesból, latin zenékből és francia sanzonból gyúrt magának. Két évvel később visszatért Franciaországba, ahol hat másik zenésszel karöltve megalakított egy “IGIT et la communauté du petit monde” nevű hibrid zenei kollektívát, akikkel több száz koncertet adott. Igit sokrétű művész, emellett meséket ír, rövidfilmeket rendez, elektronikus zenét komponál és játszik. Néha angolul is énekel, de leginkább franciául, és olyan hangon, olyan orgánummal és előadásmóddal, hogy azonnal egy francia művészfilmben érezhetjük magunkat.

Ja, a fent említett dal a My Home című száma volt. Hallgassátok meg, hogy ti is otthon legyetek Igit világában.

A texasi származású, prédikátor fiaként született James Leg, aki 15 évesen tért meg katolikusról a Black Sabbath-Rolling Stones-AC/DC hitre, azt a fajta blues zenét játssza, ami bárkit levesz a lábáról (már elnézést). James Leg egy vadember. Egy heavy blues rock vadember. Manapság, amikor másodpercenként érnek minket impulzusok, nem gyakran fordul elő, hogy meglátunk/meghallunk valakit, és az azonnal magával ragad, de James Leggel pont ez a helyzet. Nézzük csak meg Fever című számát a YouTube-on, és soha többé nem akarunk rendes emberek lenni. Eleve olyan hangja van, mint Tom Waitsnek másnaposan, és az a lehengerlő energia, ami árad belőle, egyszerűen ragályos. Furcsa mód orgonistaként frontember, több zenekarban is játszott – Black Diamond Heavies, Immortal Lee County Killers, Left Lane Cruiser – de szólóban is ad ki lemezeket. Legutóbb 2016-ban jelentetett meg nagylemezt, a beszédes című Blood on the Keyst, úgyhogy ne lepődjünk meg, ha koncertjén vér fog folyni a billentyűkön.

A művészcsaládból származó, holland Jan Terlouw Junior régóta dédelgetett álma volt, hogy összehozzon egy zenekart, és álmait valóra is váltotta, amikor megalakult a Jan Terlouw Junior & The Nightclub. Jan Terlouw Junior (ének/zongora), Isaac McCluskey (harsona/vokál), Jonathan Spruyt (nagybőgő/szintibasszus), Sascha van Loenen (trombita/gitár/szinti) és Axel Grunnekemeijer (dob) elegáns, szórakoztató, lendületes jazzt játszanak, ami gyakran a 20-as évek swinges világát idézi, de a hangzás mégis modern. Debütáló albumukat 2017-ben jelentették meg, amelynek zenei és képi világa a film noirt is megidézi, képregényes borítója, dalcímei, hangszerelése pedig a Sin City világát eleveníti fel, úgyhogy izgalmas éjszakának nézünk elébe a bolygó hollandikkal.

A Kaligramme egy gitár-dob-klarinét-nagybőgő felállásban működő francia quartet, akik első számú küldetése, hogy életben tartsák a francia sanzont, és újra költői dalszövegekkel töltsék meg azt. Inspirációik közt Edith Piafot, Klô Pelgagot és a folkzenét említik, tiszta, szellős, szépen hangszerelt zenéjük pedig egyszerre lágy, de táncolható, autentikus, de a (z európai) léleknek mégis jólesően ismerős. Az idén megjelent Fragments című EP-jükön Iseult Nicolas (ének, gitár), Kilian Landais (nagybőgő, vokál), Jérôme Leclerco (klarinét), Thomas Darthiail (dob) és Thierry Andrade (gitár, ukulele, vokál) korunk nagy kérdéseit feszegetik (globalizáció, túlfogyasztás, migráció, globális felmelegedás, nemi erőszak, különféle társadalmi tabuk), de ezt olyan zenei körítésben teszik, hogy még véletlenül sem akarunk elszaladni előlük, amikor megszólalnak. Kicsit talán bizarr kellemesen andalogni ezekre a témákra a nyári éjszakában, de hát épp ilyen bizarr a világunk is.

A veszprémi székhelyű Kijube nem ismeretlen A Dal nézőinek, hiszen a zenekar szerepelt az idei szériában. A Kijube (melynek neve az énekes/billentyűs Bende Judit Kinga nevéből összerakott mozaikszó) 2018-ban alakult Budapesten, és Silent Creatures című bemutatkozó daluk mindjárt harmadik helyezést ért el az Ígéretes Titánok zenei blog 2018-as dalversenyén. Ugyanebben az évben jelent meg első EP-jük a legnagyobb streaming szolgáltatókon is.
A Dalban Holnap majd elhiszem című szerzeményük jutott be a műsor TOP40 dala közé, így az élő válogató műsorba és az A38 Akusztikba is.
A Kijube 2021-től a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat delegáltja, 2022-ben a szerb és a litván Európai Kulturális Fővárosokban képviselik a Veszprémet, mint Európa Kulturális Fővárosát Újvidéken és Kaunasban.
Nu-jazzes, trip hopos, popos, downtempo zenéjük azoknak fog bejönni, akik szeretik a Morcheeba, a Hooverphonic, a London Grammar, Björk, a Massive Attack, a Portishead vagy Bonobo világát.

A bécsi illetőségű Marina & The Kats évek óta Ausztria egyik legnépszerűbb zenei exportja. A négytagú neo-swing zenekarból hárman is tudnak dobolni, de leggyakrabban két dob-gitár-akusztikus basszusgitár felállásban játszanak ellenállhatatlanul bájos jazzes, swinges, blues-os dalokat, amik egyszerre balzsamozzák a lelket és mozgatják a csípőt meg a lábakat. Kifinomult energiájú, kiváló ízléssel és profi hangszereléssel elővezetett dalaik azonnal magával ragadják a hallgatót, és zenéjükre táncolva egyszerre érezhetjük magunkat Bécsben, Budapesten, Berlinben és Párizsban. Legújabb nagylemezüket Different címmel jelentették tavaly júniusban. Aki tavaly látta őket, tudja, hogy mindenképpen érdemes lesz őket megnézni Veszprémben idén is.

Korunk Joni Mitchellje, Meskerem Mees egy 22 éves belga énekesnő, aki kristálytiszta hangján megejtően adja elő egyszerű, szép, emberi dalait. Akusztikus gitárral kíséri magát, őt pedig Febe Lazou kíséri csellón. Meskerem Mees már legelső kislemezével, a Joe-val nagy sikert aratott Belgiumban, az azt követő megjelenései, a Seasons Shift és az Austronaut pedig már Európa többi részének figyelmét felkeltette, aminek köszönhetően Meskerem felléphetett már Berlinben, Párizsban, és még a Montreaux-i Jazz Fesztiválon is, a Genfi-tó partján.
Első nagylemezét tavaly év végén jelentette meg Julius címmel, amin hol költői képekben, hol konkrétan ad nekünk elő olyan történeteket, amiket csak neki köszönhetően ismerhetünk meg. Meskerem Mees tökéletesen kilóg mai, harsány, túltolt, közösségi média uralta művilágunkból, és épp ezért is esik olyan jól rá figyelni.

A Moonshiners azt a fajta ellenállhatatlan bluesos, rockos, vicces, felszabadult és felszabadító rockabillyt játssza, amit, ha meghallunk, nem tudunk mást tenni, mint azt mondani a haverunknak: „fodg meg a söröm!”, és máris vetjük be magunkat a tömegbe. Hogy ő hogy fog két korsó sörrel a kezében táncolni, az már az ő gondja. Az illegális szeszfőzőkről elnevezett portugál zenekar tíz éve kezdte a szakmát, Gamblin' Sam (ének, szájharmonika), Susie Filipe (dob) és Vítor Hugo (ének, gitár) azóta csapolja nekünk életvidám dalait. Eddig három nagylemezt jelentettek meg (Moonshiners, Good News for Girls Who Have No Sex Appeal, Prohibition Edition), idén áprilisban pedig tíz éves fennállásukat megünneplendő kiadtak egy új, hatszámos EP-t Bootlegs címmel, aminek dalait élőben hallgatva mi pedig megünnepelhetjük velük azt, hogy még élünk.

Sikereiket elnézve, ennek a francia duónak lassan ideje lenne nevet változtatnia Mo’ Money Kidsre. A két külvárosi párizsi srác, Félix Matschulat és JM Pelatan 2015-ben jelentette meg első lemezét (azóta még két albumot adtak ki, idén év végére pedig tervezik a negyediket), és az I Don’t Trust You mind a divatvilág, mind a filmipar érdeklődését egyből felkeltette. Számtalan tévésorozatban és filmben csendülnek fel dalaik, közülük talán legismertebb a Government, amelyet a Banshee című sorozatban hallhattunk, de szerepeltek számaik az Éjszakai műszakban, a Veepben, a Szégyentelenekben, és jó néhány filmben is.
Dalaikat és videóklipjeiket a duó kissé sötét, dekadens, elegáns, urbánus fekete-fehér világa teszi filmszerűvé, illetve filmbeillővé, és persze hangulatos electro-blues-rockjuk, amit olyan nevek ihlettek, mint például a The Kills, Beck, Sparklehorse, vagy épp a blues legenda Robert Johnson. Nyers, mégis érzékeny, energikus, garázs rockos, indie popos zenéjükkel már bejárták a fél világot, több mint háromszáz koncertet adtak eddig, és számos neves fesztiválon ejtették már eksztázisba a közönséget. Ezúttal Budapesten is erre számíthatunk.

Peter Jones egy liverpooli utcazenész. A jelenleg Koppenhágában élő dalszerző/énekes 15 éves korában kezdett dalokat írni, fő inspirációja pedig kezdetben nagymamája volt, aki a konyhában régi country szerzeményeket énekelt neki. Később olyan előadók, illetve zenekarok voltak rá nagy hatással, mint például Bob Dylan vagy a Beatles. 1986-ban kezdett utcazenélni, és egyből érezte, hogy ez a megfelelő kifejezési forma a számára. Azóta bejárta a világot – zenélt Oroszországban, Mexikóban, Olaszországban, Németországban, Máltán, Dániában, Svédországban és természetesen Magyarországon is. Ez idáig három albumot adott ki (Other People 1996, Sunshine Up Ahead 2003, Live on the Streets, 2008), de összesen kétszázötven saját szerzeménnyel büszkélkedhet. Dalai általában melankolikusak, szívhez szólók, a lehető legmélyebbről jönnek, és amennyire szomorúak, annyira bölcs megértésről is tanúskodnak. Előadása sokáig velünk fog maradni.

Angol neve ellenére a Pockets Full of Change egy német, közelebbről hamburgi akusztikus duó, amelynek zenéje nem is lehetne távolabb a mai német popzenétől. A két régi jó barát, a gitáros Chris Timm és az énekes Jonas Puschke az amerikai dél és közép-nyugat folk bluesát idéző zenét játszanak. A két romantikus vagabond – akiknek korai inspirációi közt a Grateful Dead, a Punch Brothers és a Yonder Mountain String Band szerepeltek – saját dalaikat adják elő, amik hol elvágyódók és jólesően melankolikusak, hol játékosak, vidámak, és süt róluk, hogy a két zenész nagyra értékeli a szabadságot és a saját szabadságukat.

Az új-zélandi multiinstrumentalista csodagyerek, Reuben Stone egy egyszemélyes zenekar, mert neki nincs szüksége több emberre ahhoz, hogy adja az ütemet, gitározzon, trombitáljon, és énekeljen rá. Érthető is, így nem kell demokratikus szavazásokon részt vennie egy együttesben, és nyilván a gázsin se kell osztoznia. Reuben egyszerűen megáll a NASA irányítóközpontjának vezérlőpultjára emlékeztető zenegépparkja előtt, és szépen felépít egy szerzeményt élőben úgy, hogy az általa keltett hangokat, az általa játszott témákat beloopolgatja, majd arra újra játszik valamit. 2013-ban találta ki magának ezt az élőben loopolgatós színpadi show-t, és azóta turnézott már az USA-ban, Ausztráliában és otthon, Új-Zélandon is. Valami hasonlóra számíthatunk tőle, mint tavaly Mezergtől, csak Reuben Stone zenéje kevésbé elektronikus, kevésbé technós, ő inkább dub/reggae-ben, rockban, bluesban, EDM-ben meg egyebekben utazik, de esetében sem az összetevők, hozzávalók a lényeg, hanem a kész étel, ami tök finom lesz.

Rona Hartner egy Bukarestben született, német és magyar felmenőkkel rendelkező, Párizsban élő színész, festő és énekesnő. Több filmben is láthattuk őt, de leghíresebb főszerepe a Bukaresttől nem messze, egy cigány faluban forgatott, Tony Gatlif rendezte, 1997-es Gadjo Dilo – A bolond idegen című francia-román koprodukcióban volt, aminek kapcsán háromszor is járt a Mediaweve-en, és fellépett például a fiatal Lajkó Felixszel is. Rona Hartner és DJ Tagada egyrészt játszik hamisítatlan balkáni mulatóst, amit hol elektronikus alapokkal, hol swinggel vagy cumbiával üt fel, zenekarral pedig játszik jazzt, bluest és gospelt is, vagyis igen sokrétű előadó. Ha megnézzük My Swing is Balkan című klipjét, láthatjuk, hogy nagyjából mire számíthatunk, és mindjárt meg is tanulhatjuk az elmúlt évek egyik legjobb, legfrappánsabb refrénjét: „My swing is Balkan, my groove is cigan, my mood is Gitane.” Aki izzadásra hajlamos, hozzon magával egy zuhanyzót, Rona Hartner fellépése alatt szüksége lesz rá.

A Tanga Elektra egy egészen különleges berlini testvérpár duó, akik „neo-soul electro-acoustic” zenekarként jellemzik magukat, és szuperfura dolgokat használnak a zenéléshez. Egyikük, David Engler egy hegedűt köt rá egy loop stationre, amivel meg tudja sokszorozni a hangsávokat, és hol gitárként pengeti, hol hegedűként játszik rajta, perkás tesója, Elias pedig csörgődobon, gitártokon és egyéb tárgyakon játszik, egyik kezében dobverővel, a másikban valami ismeretlen tárggyal. David, az énekes jazz tanszakon tanult zenélni, Elias is szintén a jazz felől jön, és ketten együtt unikális elegyet kevertek kedvenc műfajaikból, a soulból, jazzből, reggae-ből és az elektronikus zenékből. Egyedi produkciójukkal bejárták már Európát, és eljutottak Brazíliába is. Már húsz éve zenélnek együtt (Elias még csak hét éves volt, amikor elkezdték), és saját szerzeményeiket adják elő. MUSIC című albumuk elérhető az iTunes-on, érdemes meghallgatni, és felizgatni vele magunkat a koncertre.

A nem túl szexi nevű, de annál szexibb zenét játszó The Allergies egy 2012-ben alakult bristoli duó, és zseniális dalaikat hallgatva csak egyetlen kérdés merül fel az emberben: hogy a fenébe lehet az, hogy ezek a srácok még nem szupersztárok? Tényleg nem túlzás: simán vannak olyan jók, mint a Silk Sonic, vagyis Bruno Mars és Anderson .Paak duója.
DJ Moneyshot és Rackabeat dj-ként kezdte, aztán összehozta őket az old school hip-hop szeretete, és eldöntötték, hogy együtt fognak zenélni. Fantasztikusan szórakoztató az, amit csinálnak. A lehető legjobb érzékkel és a lehető legorganikusabb módon gyúrják össze a funkyt, a hip-hopot, a breakbeatet, a fúvós soult, a diszkót, és (vélhetőleg) Rackabeat úgy rappel erre az ellenállhatatlan és lehengerlő elegyre, hogy Eminemnek föl kell kötnie a gatyáját. Tényleg meglepő, hogy ilyen zenekarok százezer alatti megtekintéseket produkálnak a YouTube-on, miközben az agyonautotune-ozott, környezetre káros gagyikat meg százmilliók nézik, de mutassuk meg a két angol srácnak, hogy mi tudjuk, mi a jó, és táncoljuk végig úgy a koncertjüket, mintha mi lennénk James Brown.

Azt mondják a The Ragtime Rumoursról, hogy olyan zenét játszanak, mintha Django Reinhardot meglátogatná Tom Waits és Pokey LaFarge, majd egy nagy bögre kávé mellett Robert Johnsont hallgatnának. A holland zenekar 2018-ban megnyerte a Dutch Blues Challange-et Hollandiában, a The European Blues Challenge-et pedig egyenesen a pokolban, a norvégiai Hellben. Ugyanebben az évben adták ki első nagylemezüket Rag ’n’ Roll címmel, amit 2020-ban az Abandon Ship követett (amivel újabb díjat nyertek Hollandiában.) Zenéjük szívből jövő, szépen hangszerelt, blues, ragtime-ba oltva, rock and roll hevülettel előadva. A zenekar tök természetesen tud a történetmesélős bluesból a fergeteges bulizenébe majd bensőséges előadásra váltani, és láthatólag is nagyon élvezik, amit csinálnak, és ez nyilván ragadós lesz élőben is, Veszprémben a júliusi, nyári éjszakában.

A négytagú, spanyol, elefántcsontparti és angol tagokból (Lucas Barcena, gitár, ének; Dani Tores, cajón, ének; Brahima Diabate, balafon; Víctor Tugores Rodriguez, basszus) álló Tribubu alapvetően folkos világzenében utazik, és megkapó zenéjükben lazán és szinte magától értetődően ötvözik a rumbát, a bossa novát, a bluest és az afrobeat hatásokat szívmelengető folk muzsikájukkal. A 2018-ban alakult zenekar filozófiája a határok nélküli szabadság, egyenlőség, testvériség. Az együttest négy barát alkotja, akik teljesen különböző háttérrel rendelkeznek, mégis hasonló elveket vallanak, és hasonló értékeket találnak fontosnak. Saját dalaik mellett feldolgozásokat is játszanak (pl. Ain’t No Sunshine, I Shot the Sheriff, Englishman in New York, Bella Ciao), és szerencsére úgy, hogy nem elvesznek az eredetiből, hanem hozzátesznek – nagyrészt köszönhetően Brahima Diabate csodálatos balafonján előadott csodálatos játékának. Különleges színfoltja lesz a Tribubu a Veszprémi Utcazene Fesztiválnak, őket sem érdemes kihagyni.

Gitáros, dalszerző, előadó. Eddigi zenei munkássága során főként többszereplős zenekari formációk tagjaként bújt meg a színpadon, ezúttal viszont szólóelőadóként igyekszik elnyerni az közönség szimpátiáját. Játékstílusa az angolszász folkzene irányából mutat a mai (időnként már mainstreamnek is nevezhető) popzene irányába, mindezt egy akusztikus gitárral megvalósítva.

Célja a céltalan örömzenélés megélése Veszprém utcáin és az ott heverő szerencséjének meglelése.

Zenekarunk gyerekkori barátságból alakult meg. Elhatároztuk, hogy elhozzuk Magyarországra azt a fúvós hangzást, ami Amerikában már évek óta népszerű. A brass band zenekarok sikere inspirált minket is, hogy összeálljunk és magunkra formáljuk New York aluljáróinak zenei stílusát. 2017 óta zenélünk együtt mint BlechKraft formáció és lopjuk az emberek szívébe magunkat. Feldolgozásaink során a funk, rock, disco, R&B és jazz stílusait vegyítjük egymással sajátos hangszerelésű retro- és popslágereken keresztül.

Szerintünk egy koncert során a legfontosabb dolog, hogy egy hullámhosszra kerüljünk a közönséggel, ezért szólókkal és kisebb koreográfiákkal színesítjük előadásainkat, teret adva a táncnak és bulizásnak.

Borostyán és Veronika 2016 óta zenélnek együtt különböző formációkban. Duójuk éles váltás a korábban megszokott, rock/metál vonalhoz képest, azonban ez a felállás új dimenziókat nyit meg kreativitásuk terén és magasabb szabadságfokot kínál a szervezkedések tekintetében, mely utóbbi igen vonzotta őket egy ideje. A projekt kisebb kocsmákban, éttermekben történő háttérzenélésként indult ismertebb pop és blues dalokkal, mostanra már azonban elsődleges célja a már régóta fiókban porosodó saját dalok életre keltése és a szavakkal meg nem fogalmazható érzelmek közvetítése a hallgatóság felé a dalokon keresztül. A Veszprémi Utcazene Fesztiválra egy olyan meghitt produkcióval készülnek, ahol a saját szerzemények mellett néhány ismertebb, számukra meghatározó dal is el fog hangzani.

A CsótányDzsó néven alakult trió, rockabillyt, swinget, countryt és garage rockot keverve, alternatív szövegvilággal játszik magyar nyelvű saját számokat. 2018 óta, az alter rakkendroll trió, fúvósokkal kiegészülve játszik, akusztikus hangszereléssel. Klarinéttal/szaxofonnal, trombitával, nagybőgővel és dobbal zakatol a jazzgitár.

A CstDzs Alt'N'Roll; CsótányDzsó alternatív rakkendroll trióként 2012-ben alakult. Három szerzői kiadású lemez, a "Dinoszauruszok"(2012), az "Ahol a kamionok autókat esznek..."(2014) és az "Ízelt lábak és használt szárnyak" (2018), után egy akusztikus album is készült, az "Atavizmus"(2019) , ahol négy tagúvá kiegészülve, klarinéttal, nagybőgővel, country és swing elemeket is keverünk.

....Tábortűzön hevített swing morzsák, rock n roll szósszal nyakon öntve. Ezt fogyasztja minden rendes fül!

Géem egy magyar indie folk énekes, aki nemrég kezdett el szólóban játszani. Több évnyi utcazenélés és különböző kocsmák közönségének túlkiabálása után most megmutatja, hogy milyen zenét játszik, amikor csak egyedül van otthon. John Mayer, Matt Corby és Ben Howard inspirálta hangzásában kísérletet tesz az akusztikus elemek és a elektronikus zenéből ismert megoldások kombinálására, hogy a színpadon is úgy tudjanak megszólalni a számai, ahogy majd a készülő első lemezén is hallható lesz.

Havai Gábor vagyok gitáros énekes dalszerző. Tizenéve lépek fel rendszeresen akusztikus gitárral hol szólóban, hol más zenésszel kiegészülve. Saját dalaimat és feldolgozásokat játszom.

Az Utcazene Fesztiválra régi zenésztársammal Koszti Márkkal kiegészülve érkezünk. Kettőnk zenei múltja a Metrosection zenekarhoz nyúlik vissza. Haza fesztivál fellépésekkel, nemzetközi tehetségkutatókkal és turnékkal a hátunk mögött. Duónk egy akusztikus gitár és egy cajon társaságában áll össze. Örömzene és lendület a javából.

A HéBa, azaz a Hétköznapi Balladák zenekar 2020 elején született meg egy átmulatott este és egy fantasztikus ötlet eredményeképp. Kezdeti célunk az örömzene, a baráti bulik élőzenéje és a kis koncertek. Repertoárunkban megtalálhatók a hazai underground és könnyűzenei előadók számfeldolgozásai, a magyar és cigány népzene dallamai, de számtalan más műfajból is inspirálódunk. A stílusunk tehát konkrétan nem behatárolható, így mi csak rotty and roll-nak hívjuk. A zenekart legjobban az utcazenék szabad, spontán muzsikája jellemzi, a közös éneklés és a tánc.

Az első megjelenésünk publikum előtt az a 2021-es utcazene fesztiválon volt, négy napon át zenéltünk veszprém utcáin, ezt követően számos koncertet adtunk Budapesten és vidéken.

Melankólia és lendület, improvizáció és fülbemászó dallamok, francia és angol, így jazzel a JUPE! A JUPE zenekar 2021 júniusában alakult. A dalok szerzője Simkovits Júlia, 2017 óta foglalkozik énekléssel, az Etűd Konzervatóriumban tanult Winand Gábortól. Jelenleg a Conservatoire Royal de Bruxelles jazz ének szakos hallgatója. A számokon Takács Gábor, zongoristával kezdtek el dolgozni, aki a Premier Művészeti Szakgimnázium-ban Neumann Balázstól tanult, majd a Kodolányi János Egyetemen Nagy János iránymutatásával. A formációhoz Mayer József csatlakozott - a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett klasszikus nagybőgőművész-tanár, jazz bőgő szakokon, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem ének-zene szakán, illetve Bank Balázs, aki ütőhangszereken tizenkét éve játszik, különböző világzenei, jazz és népzenei formációkban működött közre. Dobolni a Premier Művészeti Szakgimnáziumban Oláh Gábortól tanul.

A JUPE zenei világát franciás könnyedség, ugyanakkor összetett harmóniamenetek jellemzik. A szövegekben gyakran szimbolikus képekkel dolgozik.

A Korbiuszi Csomó/Korbian Knot egyszemélyes performansz, mely 2014-ben alakult Kecskeméten.

Korbiusz saját és feldolgozott zenei anyagból válogat; magyar, angol, illetve instrumentális dalokat is játszik, de időnként versmondásra vagy dalok rögtönzésére is vetemedik. Katartikus belső utaztatásai zenei műfajokon és emberi szenvedés történeteken keresztül történnek. Az atmoszférikus hangulat jegyében alkalmazott stílusok többek között alternative, ethno, trip hop, jazz, pop zenei elemek, melyek sajátos összhangra lelnek egymásban. A dalok előadása loop-ok segítségével valósul meg, melyek folyamatosan építkeznek, változnak.

Zenei pályafutását a Little Blueman zenekar gitáros-énekes frontembereként kezd te. A formáció feloszlása után utcazenélt, majd 2020-ban szóló karrierbe kezdett. Debütáló lemeze 2021-ben jelent meg “I Ain’t Got A Car” címmel, majd az album dalaival járta a klubbokat, és fesztiválszínpadokat. Idén egy új akusztikus lemezt tervez rögzíteni. Hangzása lendületes és színes, tisztelettel nyúl vissza a blueshoz, és a 60-as évek rock zenéjéhez, amit modern alternatív elemekkel kever. Dalait zenekar nélkül, hamisítatlan füstős bár és utcazene hangulatban adja elő.

A zenekar 2022 március végén alakult egy korábbi formációból. Azóta feldolgozások és saját dalok vannak a műsorunkban, zenekarunk megtalálható facebookon és az ott feltüntetett koncerthelyszíneken. Az utcazene fesztiválon Andrej kíséretében leszünk láthatóak. Küldetésünk a jó hangulat megteremtése.

A pécsi származású fiatal zenész már gyerekkora óta ír saját dalokat, neve az X-faktor tavalyi évadából lehet ismerős többek számára, ahol a 4. helyig menetelt. A műsor után Marci célja minőségi popzene készítése, olyan nyugati szintű muzsika, amely elér az igényes zenét hallgató rétegekhez.

Dalaiban a szövegek olyan érzelmek köré fonódnak, amelyekkel a saját korosztálya, a 20-as évei elején járó fiatalok nap mint nap találkoznak. Ezen gondolatok kibontásából formálódnak a dalszövegek, amelyek mellé érkezik egy-egy modern hangzású zene, és végül így kapjuk meg a nagyon mai, fülbemászó dalokat, amik biztosan sokáig ott maradnak az emberek fejében.

No Rules recept: végy egy gitárt, ízlés szerint adj hozzá basszusgitárt, amennyit felvesz. Miután kezd összeállni, hintsd meg énekkel! Ha szeretnéd, egy kis szájharmonikával bolondítsd meg! Jól ismert ízek, hangulatok elegyét kapod. Kísérőnek fröccsöt, sört vagy limonádét is fogyaszthatsz! Könnyed baráti beszélgetésekhez, vacsorához, nyári vagy hideg téli estékhez is ajánlott!

Évek óta járja az országot egyszemélyes akusztikus műsorával, mégis csak 2021-ben debütált először a nagyközönség előtt saját szerzeménnyel. A legtöbb kisebb budapesti szórakozóhelyen már megfordult loop pedáljával és gitárjával, de lépett fel a Punnany Massif előtt a Budapest Parkban, illetve számos vidéki városban, például Szegeden, Pécsett és Baján is. Egy elvégezett zenei producer képzést követően, hangmérnökként dolgozott, majd egy évig kipróbálta utcazenészek életet Budapesten és a Balaton-parti utcákon. Jelenleg az első magyar nyelvű nagylemezén dolgozik. Ennek előfutára a 2022-ben megjelent "Mennék" című dal. Harmadszorra találkozhat vele a Veszprémi Utcazene Fesztivál közönsége, akik miatt mindig megéri visszajönni.

Rézeleje Fanfárosokként 2020 óta játszunk együtt, elsősorban moldvai tánczenét. A táncházainkban és koncertjeinken azt a hangulatot idézzük meg, ahogyan a népi dallamok a mai korban eredeti közegükben tovább élnek: modern hangszereken megszólalva, keveredve a népszerű “muzică populară” dallamaival. A repertoárunk gerincét képző moldvai táncházi muzsikán túl szemezgetünk a Kárpát-medence, valamint Románia és a Balkáni országok zenei világából. Itthon egyedüliként alkalmazunk trombitát és tenorkürtöt ebben a műfajban, mely egyedivé teszi hangzásunkat a többi, hasonló stílusban játszó zenekar között.
Antonovits Bence - alt szaxofon
Benke Róbert - dob
Bereczki Bálint - tenorkürt
Békési László - tenor szaxofon/klarinét
Korsós Kinga - kobza, ének
Szabó Levente - harmonika
Udvardi Márton - trombita

A Sun Syndrome egy 2021 őszén alakult, főleg alternatív slow-rockot játszó formáció, de belekóstolnak mindenbe is, amihez éppen kedvük/lehetőségük van. Tagok: Endrédi Nóra (ének), Molnár Ábel (gitár), Molnár Márk (billentyű), Pap Gergely (basszusgitár), Krekó Zoltán (dob). A csapat Geri kivételével a Kőbányai Zenei Stúdióban tanul. Elindulásuk óta saját dalok írásában lelik legnagyobb örömüket, de olykor felcsendül hangszereikből egy-egy ismertebb feldolgozás is. Zenei hangvételükkel sajátosan kombinálják a különböző elemeket, stílusokat, illetve keresik az alternatív rock egy csendesebb, elmélyülősebb formáját. Szövegeik magyarul íródnak, melyek indirekt módon, érzésekből kiindulva próbálják kifejezni azokat a belső emberi folyamatokat, amikkel kivétel nélkül mindenki találkozik. Általános elfoglaltságuk egymás dalainak újraköltése, kedvenc közlekedési eszközük pedig a vonat, melyről egyszer biztosan írnak majd egy dalt.
Izgatottan várnak mindenkit Veszprémben (is).

A Tibi and the Otters egy csapat Űrvidra, akik a soul, funk, folk és rossz szóviccek hajtotta űrhajójukon járják a Vidraűrt. A formáció 2021-ben, Budapesten nyerte el jelenlegi alakját, és hamar berobbant a Magyarországi zenei életbe. Megjárták a 2021-es Veszprémi Utcazene Fesztivált, zenéltek a Budapesti Szabadság Téren, és idén teltházas koncertet adtak a Pótkulcsban és a MANYI Kulturális Műhelyben. Első kislemezük, az I Don’t Know rendszeresen felcsendül a Jazzy Rádió, és az Open Air Radio műsorán. Zenéjük többek között a soul, funk, jazz, amerikai folk, rock, és indie műfajokból merítkezik - a közös nevező, hogy énekelteti magát, és táncolható (vagy épp lötyöghető). Angol nyelvű szövegeik egyszerre elgondolkodtatóak és megmosolyogtatóak. A koncertek szerves része a közönség kórussá varázslása, az improvizáció és a banán.

Mijazaki filmje ihlette a nevünket, amit az is indokolt, hogy a történethez hasonlóan mi is testvérek vagyunk. 2020-ban léptünk fel először együtt, tavaly meghívást kaptunk az Ördögkatlanra, és a Fishingre. Idén Akvárium címmel kiadtuk az első lemezünket, és most itt lehetünk az Utcazenén. Anna a szövegíró, Attila szerzi a zenét, Dani pedig dobosként csatlakozott hozzánk tavasszal.Magyarul írott saját dalainkat játsszuk. Aki nem hiszi, július végén járjon utána!

A zenekar dalait a természet iránti közös szenvedélyük inspirálja. Ahogy egy kalandos túrán felfedezünk egy már feledésbe merült helyet vagy különleges természeti képződményt, úgy keresik ők az izgalmas dallamokat és az egyedi hangzásokat a zenében.

Az így létrejött indie-folk dalok hangulata változatos: a „keleties”, lelket nyugtató békés harmóniáktól az önfeledt, táncolós, pörgős zenékig minden megtalálható egy Wolfolks konceten. A legtöbbeket gyorsan magával ragadja az egyedi hangulat, és sosem felejtik el azt a közös utazást, amelyet így, együtt élnek át. A zenekar mind Ausztriában, mind Magyarországon rendszeresen koncertezik, de egy-egy alkalommal eljutottak már Szlovéniába, Csehországba, Németországba és Írországba is, ahol azonnal megszerette őket a közönség.